Kisértés [antikvár]

Részlet a könyvből: Úgy kezdődött az életem, mint egy szabályos ponyvaregény. Meg akartak gyilkolni. Szerencsére öt hónappal születésem előtt történt, és így nemigen hiszem, hogy az eset különösebben felizgatott volna. Pedig, ha igaz, amit a falumban beszélnek, hát bizony lett volna okom az izgalomra. Paraszthajszálon múlott, hogy le nem mészároltak, még mielőtt kinőtt volna ez az öt ujjam, amellyel most a tollat fogom. Anyám tizenhatéves volt akkor és ha minden jel nem csal, se teste, se lelke nem kívánta, hogy majdan anyámnak szólítsam. Hát hiszen, szó sincs róla, tizenhatéves hajadonok általában nemigen áhítoznak ilyesfajta tisztességre, de amit anyám mívelt, mesélik, az már határozottan beteges volt. Mintha az ördög bujt volna belé, úgy lázadozott az anyaság ellen. A leggyalázatosabb eszközökhöz folyamodott, de közben járta a templomokat is, térdelt, könyörgött, aztán meg leszidta az égről az összes mennybéli szenteket, dúlt-fúlt, nem alkart megszülni engem, az Istennek sem akart. - Még ha szeretném azt a rongy apját! - mondogatta. - Dehiszen eccer láttam az életbe, asse tudom, hun eszi a fene. Valóban így volt. Péter-Pál napján ösmerkedett meg T. Mihállyal, sem előtte, sem utána nem látta, mégis megesett a baj. Pedig anyám nem volt amolyan, ahogy mifélénk mondják, fehérmájú némber, akinek mindegy, kivel áll Össze, csak épp hogy nadrág legyen rajta.