Kántor és Lux a vagány [antikvár]

Részlet a könyvből: "Egész éjjel szakadt a hideg áprilisi eső. A bokor alja, ahol feküdt, tocsogós sárrá ázott. Rosszul aludt. Nyugtalan, rövid álmában fel-felnyüszített, ilyenkor úgy érezte, belefullad a parttalan vízbe, holott csak az orra lógott a feje alatt szaporodó tócsába. Felriadt és tüsszögve próbálta cimpái közül kifújni a latyakot. Amióta hetekkel ezelőtt hazulról elszökött, hasonló kellemetlen éjszakára nem is emlékezett. A bőrébe szívódó hideg víz lompos csomókba tapasztotta szőrét és egész testét borzongatta a fázás. Végül a múzeum fala mellett véletlenül egy padra bukkant, amely alatt nem volt annyira nedves a föld. Behúzódott a pad alá, lassan újra elnyomta az álom és a szélvédett helyen felmelegedett teste is. Hajnal felé vakító fényre riadt. A csattanás szinte megsüketítette. Viharos szél csavarta a ligeti fák koronáját, zúgott, jajongott a sötétség, és a kutya rémülten fúrta fejét a fal és a padláb szögletébe. A fülét azonban nem tudta bedugni. A villámlást csukott szemén keresztül csak halványan látta, de a borzalmas hang, a gurgulázó dörgés a dobhártyáját tépte. A rémület kínjában a földet kaparta, csak elbújni, minél mélyebben a földbe ásni magát, hogy a félelmetes villanások és a dühödten csattogó dörgések utol ne érjék."