Kalak [antikvár]

Részlet: egy Nuuk, 2004. november Az eső villódzva, ferde szögben zúdul rám a sötétből. A háztömbök közötti kopár pusztaságot már rég tisztára nyalta a hótól az eső, és most makacs jégpáncél borítja. A délnyugati szél örvényszerűen kavarog a Davis-szoros fölött. Kigombolt kabátban, fedetlen fővel, határozottan megyek előre. A víz végigcsorog az arcomon, összegyűlik a szemöldökömön és az orrom hegyén, majd befolyik az ingem alá. Farmerom a combomhoz tapad, lábujjaim közé nyirkos hidegség kúszik. Körmeim fájnak a hidegtől, mégsem teszem zsebre a kezem. Ezzel a fájdalommal akarom büntetni magam. A kegyelem azonban már vár rám valahol. Nemsokára éjfél. Munkába tartok, akarom mondani, az a személy, akit ugyanúgy hívnak, mint engem, ugyanaz a bőrünk és a szemünk, és akinek ugyanúgy meggyötörtek a vénái, munkába tart, az elmét elborító fehérség és áldás felé, hogy mindkettőnkre kiterjessze, mint minden éjjel tizenkettő és reggel hat között. Már csak egy óra van hátra. A tengerparti kórház fényárban úszik. Ma utoljára csatlakozom a fehér ruhás személyzethez, ma utoljára vetem alá magam szabályaiknak és gondosan megtervezett napirendjüknek. De még nem tudom, hogy mindez utoljára történik. Egyelőre a mai is csak egy a letűnt és jövőbeli éjszakák fekete örökkévalóságában. Egy autó áll meg. Egy nő száll ki belőle. Együtt megyünk fel a lépcsőn. Kinyitom az ajtót. - Kellemes ügyeletet.