Julianus [antikvár]

A szerző megjegyzése Julianus császár életéről meglehetősen sok dokumentum maradt ránk. Fennmaradt levelezésének és értekezéseinek három kötete, azonkívül többen, akik személyesen ismerték, például Libanius és Nazianzi Szent Gergely, színes, eleven képet rajzoltak érdekes alakjáról. Az én mii vem regény, nem történelmi tanulmány, de azért igyekeztem a tényekhez tartani magam, csak néha-néha csoportosítottam az eseményeket a valóságtól eltérően. Például nem valószínű, hogy Priscus Galliában találkozott volna JuUa-nusszal. De a meseszövés szempontjából jobbnak láttam, ha ott megjelenik a színen. Julianus mindenkor afféle titkos, mondhatnám földalatti hősként szerepelt Európa világában. Az a törekvése, hogy feltartóztassa a kereszténységet, és felélessze a hellenizmust, ma is romantikus varázzsal övezi alakját. És meglepő kapcsolatban bukkan fel, különösen a reneszánsz korában, majd a tizenkilencedik században. Két egymástól annyira különböző szerző választotta drámája hőséül, mint Lorenzo de' Medici és Henrik Ibsen. De Juhanus életének a maga nemében páratlan történetétől eltekintve, maga a negyedik évszázad is szüntelen foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Nagy Constantinnak, Julianus nagybá,tyjá-nak tróm-alépésétől Julianus haláláig ötven esztendő telt el. E fél évszázad alatt bontakozott ki és erősödött meg a kereszténység. S akár tetszik, akár nem, sok tekintetben ma is azok vagyunk, amivé az ő létük következtében váltunk. A városokat könyvemben szívesen említem az antik helyett mai nevükön (például Mediolanum helyett Milánót írok), kivételt csak akkor teszek, amikor az antik elnevezés lényegesen ismertebb a mamái (például Ephesus, nem pedig Szelesük). A dátumokat úgy írom, amint ma szokás: i. e., illetve i. sz. Mivel Julianus udvarában katonai rend uralkodott, az időpontokat úgy jelölöm, amint ma nálunk a katonaságnál szokás, vagyis mondjuk: 363. október 3-án. Ami a pénznemeket illeti, ez már nehezebb dolog. Nincs ember, aki pontosan megállapíthatná, mekkora volt a pénz vásárlóértéke a negyedik évszázadban. Annyi I. LIBANIUS LEVELE PRISCUSHOZ Antiochia, 380. március hó Tegnap délelőtt, amint a nagy előadócsarnokba igyekeztem, egy keresztény diák utamat állta, s alig leplezett kajánsággal a következő kérdést tette fel: „Hallottad már, mit tett Theodosius császár?" Torkom köszörülvén, azt készültem megkérdezni tőle, mit jelentsen a kérdés, de ő már meg is adta a választ: „Felvette a kereszténységet.'' Diplomatikusan hallgattam. Manapság sohasem tudhatja az ember, mikor áll titkos ügynökkel szemben. Meg aztán nem is lepett meg a dolog különösebben. Theodosius a télen súlyosan megbetegedett, és a püspökök, akár a keselyűk, úgy rajzották körül az ágyát, s imádkoztak mellette. Tudtam, felgyógyulása esetén fennen hirdetik majd, hogy ők mentették meg. Életben maradt. Most aztán van keresztény császárunk Keleten is, hogy a nyugati, Gratianus, ne maradjon az egyetlen. így kellett ennek lennie. Elfordultam, s tovább akartam menni, de az ifjú még nem fejezte be mondanivalóját: ,,Theodosius ediktumot bocsátott ki. Az imént hirdették ki a szenátus csarnokában. Én is ott voltam. Te nem hallottad, uram?" ,,Sajnos nem. Pedig az uralkodói stílus mindig gyönyörködtet" - válaszoltam udvariasan. ,,Nem hiszem, hogy ezt élvezted volna. A császár mindenkit eretneknek nyilvánít, aki nem követi a niceai hitvallást." „Sajnos, a keresztény teológia nem tartozik kutatásaim körébe. Az ediktum nyilván nem miránk vonatkozik, akik híven kitartunk a bölcselet ápolása mellett." ,,Vonatkozik az mindenkire, itt Keleten" - felelte vontatottan az ifjú, s közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. -„Sőt a császár már inkvizítort is kinevezett, hogy megszabja hitünket. A türelem napjainak vége." Elakadt a szavam. Szemembe sütött a nap, minden kavargott előttem, ájulás környékezett vagy még inkább a halál. De két