Jogos büszkeség [antikvár]

Részlet a könyvből: Milyen más a december hónap Málta szigetén, mint Angliában. Itt nincs dér, nincs hó, sem köd; a tiszta türkizkék égbolt, s tükörsima, sötét indigókék, itt-ott fehér vitorlákkal tarkított tenger rendkívül kedves keretül szolgálnak e vörösesbarna szigetnek. A levegő lágy, de nem bágyasztó, hanem üdítő, s virág, narancs és jó dohány illatától terhes. Pompás sötét szemű kis gyerkőcök hatalmas heliotrop- meg rózsacsokrokat nyomnak a járókelők kezébe, s csengő pénz alakjában követelik jutalmukat. A keleti-hajózás két személyszállító gőzöse és egy alattomos külsejű páncélos hajó egy időben vetettek horgonyt, s Valettában csak úgy hemzsegnek az emberek. Legalábbis így volt ez néhány éve egy bizonyos decemberi délutánon. Éppen korzó ideje volt; a Strada Realéban, a kíváncsi, vásárolni szándékozó idegenek és bennszülöttek sűrű tömege hullámzott föl s alá, s a fél helyőrség talpon volt. Barna csuhás kövér szerzetesek, karcsú fekete apácák, gyümölcsárusok, festői faldettájukba burkolt máltai nők, matrózok, katonák és koldusok, s kétségkívül a tolvajok céhének több tagja is ott ácsorgott, sétált vagy tolongott a forró fehér kövezeten. Mariche világhírű dohányüzlete előtt két fiatalember álldogált szivarral a szájában, kiken a polgári ruha' ellenére is meglátszott, hogy angol katonatisztek. Cox, a „lóember" élénken magyarázott valamit Brownnak, az „életuntnak", a hölgyvilág kedveltjének. - Egész életemben nem láttam utálatosabb fészket, nem én, soha! Semmiféle vadászat, semmiféle sport! Gondold csak meg, miféle futtatások vannak most otthon. Ha a „Turf" szavahihető, úgy sohasem voltak oly pompásak a versenyek, mint az idén, de természetesen annyi szerencsétlenség sem történt soha. Mi pedig - mi itt gubbasztunk egy szigeten,