Joel Spazierer kalandjai [antikvár]

ELSŐ FEJEZET 1. A FIÚK, AKIKKEL NÉHA SÖRÖZÖK, és akiknek fogalmuk sincs rólam, azt mondják, hogy mindenképp valami viccessel kéne kezdenem. Egy férfi bemegy a bankba, az ablaknál ülő nő homlokához nyomja a pisztolyt, és azt mondja: „Ne féljen, ez nem bankrablás, csak ámokfutás." Barátom, az író Sebastian Lukasser, aki kedvel engem, és akinek van némi fogalma rólam, valamiféle irodalmi utalást javasol bevezetésként. Úgy véli - bár nem mondja ki -, ez megkönnyítheti debütálásomat a kritikusoknál. A TÖRTÉNETEM olyan időben kezdődik, amelyről sokan azt hitték, hogy a legvégső idő. A nagy birodalom legjobb orvosaira a párt és az állam urai tartottak igényt, a legjobbak legjobbikáira pedig Sztálin, Molotov, Malenkov és Berija. Ám ezek az orvosok külföldre adták el, amit tudtak, ezért letartóztatták és bíróság elé állították őket. Hazaárulás és gyilkosság volt a vád, vagyis az, hogy szándékosan félrekezelve megöltek némely hatalmasságokat, még akkor is, ha azok meg sem hakak. Elhihetik nekem, hogy mindannyiukat elvitték, kihallgatták, megkínozták, kivégezték, agyonlőtték, likvidálták és felakasztották. A történetem Magyarországon kezdődik, ahol szintén léteztek efféle orvosok. A főkolompos dr. Fülöp Ernő volt, a budapesti Semmelweis-klinika belgyógyászati osztályának vezetője. Épp egy operáció kellős közepén tartott, amikor három férfi jelent meg a kórházban. Az egyik asszisztensét kellett megkérnie.