Jaj a győztesnek! [antikvár]

A MEGFOSZTÁS RÍTUSA Nagi/csütörtök Szokás megkérdezni költőket, hogy hogyan írnak verset? A legtöbbet úgy, ahogyan Jób beszél az Úrhoz, gondolom. Mégsem hiszem azonban, hogy a költőnek istenhívőnek kell lennie ahhoz, hogy Jób módjára de profundis beszéljen. Panasza emberi helyzetéből, sérülékenységéből, szorongásából, sértett mivoltából következik. Weöres Sándor Kazamatában című rövid verse egy falusi kovácsról szól, aki kisfiát agyonveri részegen. Ahogyan a versbeh gyermek a gyilkosnak a gyilkost panaszolja, úgy panaszolja Istenének Istenét a költő. Ha Isten és a versbeli kovács személye nem hozható is párhuzamba, az emberi kiszolgáltatottság pozíciója igen. Amikor az Istenfia halálának pillanatát kimerevítve visszalépünk a történelemben, újra éljük mi is az egykori hívők lelkiállapotát, akik a keresztre feszítés tanúi voltak, bénultság fogta el őket, mert saját szemükkel látták, hogy meghal, akit Istennek vallottak. Ha pedig az örökkévalónak vélt Fiú halandó, a világ mégiscsak a Sátán birodalma, gondolták, és gondoljuk - velük együtt - mi is. Akkor eddigi jóra törekvésünk hiszé-kenységből született és nevetséges, s nem tartozunk többé a közösséghez. Akkor a vers sem része e párbeszédnek, nem életünk elbeszélése az isteni fülnek, hanem a kezünk eleresztését rögzítő monológ. A letakart óra címen 2001-ben megjelent kötetben szereplő versem, A megfosztás rítusa szövegkísérlet -