Isten veled, gyermekem [antikvár]

Prológus A reggeli nap besüt a kórház ablakán, ahogy lassan belépek a csecsemős szoba ajtaján, testem fájdalomtól és fáradtságtól sajog. A szívem keserves, vad ritmust ver, ahogy a műanyag bölcsőhöz lépek. Műtősköpeny és kesztyű van rajtam a fertőzésveszély miatt, de a karomban érzem a kínzó lüktetést, hogy fel kell emelnem, meg kell fognom, nem szabad eleresztenem soha. De nem lehet, tudom, hogy nem lehet. Egy ápoló együttérzőn rám mosolyog, és a bölcső felé int, mintha engedélyezné, hogy közelebb lépjek, vagy csak rámutatna, melyik baba az. De persze ismerlek, a gyerekem vagy. Az én gyerekem. Úgy fickándozik bennem a szó, mintha levegővel töltene meg, mintha könnyebb lennék tőle, és én úgy érzem, lebegek. A gyerekem. Hogy ne tudnám? Hogy ne érezném? Minden porcikámat, minden sejtemet megtölti. Együtt lüktetek a tudással, a törékeny örömmel. Hihetetlen, de mosolygok. És ott vagy te: kicsi vagy, olyan nagyon kicsi a fehér flaneltakaróba bugyolálva, világosbarna hajtincs kandikál ki az apró, kötött sapkából, öklöd az arcod mellett, mint valami virág, ajkad, mint egy apró rózsabimbó, arcod puha és kerek. Tökéletes. Tudom, hogy minden anya ezt gondolja, nyilván, de senki sem érzi úgy, mint én. Senki.