Ilyen a boldogság [antikvár]

Narancsos pite Ha van valami, amit Sofía ki nem állhat, az a sajnálat. Amikor az emberek szemében látszik, hogy azt gondolják: „Min mehetett keresztül ez a szegény kislány!" Gyűlöli. Gyűlöli őket. Legszívesebben megmondaná, odaüvöltené nekik, hogy „Mit bámulsz? Ha szánalmat érzel, foglalkozz mással, és kész!" De nem teszi. Csendben marad, vagy témát vált, kérdez valamit, hogy elterelje a figyelmüket a szánakozásról, mert abból neki semmi haszna nincsen, és még csak nem is kíváncsi rá. Itt van például ez az öregasszony, aki mellette ül a Buenos Airesbe tartó buszon. Amióta elindultak Villa Gesellből, látszik rajta, hogy ég a vágytól, hogy megszólíthassa. Az út első fele azonban úgy telt, hogy Sofía fülében végig ott volt a fülhallgató, a fejét az ablaküvegnek támasztotta, és az utat bámulta, így nem adott sok esélyt a beszélgetésre. A pletykafészkek viszont nem adják fel egykönnyen. Kivárnak. Türelmesek. És amikor már négy órája zötykölődnek együtt, egymástól harminc centiméternyire, Sofía az ablaknál, útitársa pedig a folyosó mellett, az öregasszony hirtelen megkérdezi tőle, miért utazik egyedül. De nem ám kertelés nélkül! Nem. A profi, pletykafészkek sosem azzal kezdik, amit igazából mdni akarnak. Először csak tapogatóznak. Valami ártatlan ürüggyel indítanak. Sofía pedig nagyot hibázott, mert amikor az Ipodja lemerült, a fülhallgatóval együtt eltette a hátizsákjába. Hiba volt. Ügy kellett volna tennie, mintha még mindig működne. De figyelmetlen volt, csak azon