Ida [antikvár]

Némely emberélet hosszán, a bölcső és a sir között, meglehetős egyenletesen oszlik szét a boldogság; mig másoknál egyszerre támad, besugározva fényével bizonyos korszakot, árnyban hagyva az élet többi részét. S a szerint a mint tart egy, öt, tiz vidám évig, az élet minden forrása ránk zudítja édes nedüjét; ez idő alatt öröm még a levegő is, a mit magunkba szivunk; úgy érezzük, mintha a boldogság volna valódi elemünk.