Hűlt helyem [antikvár]

Hányadik lesz, aranyapám? Csak most nem fölemelni a földről a tekintetet, meredten csodálni tovább a varázslatos, fehér-barna kockás járólapot. Csak most nem meghátrálni, elbukni az első pillanatban; ülni rezzenéstelenül, miként egy indián, mintha nem is hozzá intézte volna vidáman a kérdést a mellette ülő rakott szoknyás, testes asszony, épp csak hátba nem vágva barátilag ezt az összegörnyedt, halálra rémült, önmagába fordult, rozzant alakot. Pedig hát nehéz volt úgy tenni, mintha mi sem történt volna, a visszhangos váróteremben összerezzent mind az öt test, felé fordult mind az öt fátyolos tekintet, inkább a megszólalás váratlansága, a néma csöndet megtörő feltekert hangerő, mintsem a kíváncsiság okán. Nem mintha különösebben érdekelte volna őket, mit fog rá felelni, vagy egyáltalán bármi, mégis tapintható módon válaszra várt az egész leszedált, gyászos kompánia. A dolog mindazonáltal nem volt előzmény nélküli, számítani lehetett rá: egy ideje érzékelte, hogy szomszédja időnként felé sandít, mint aki a megfelelő pillanatot várja, levegőt vesz, aztán mégse.