Hullámsír [antikvár]

HAT NAPPAL KÉSŐBB Mély lélegzetet vesz, megmarkolja a korlátot, ám rögvest visszarántja a kezét. A fém hideg, vékony páraréteg fedi. De nem látja, mert mindent beborít a köd. A gondolatai és az emlékei kuszán kergetőznek. És akkor hirtelen ráront, belerúg, leteperi az. Egy hosszú pillanatig örvénylik körülötte a világ, aztán minden előzmény nélkül megáll újra. Mozdulatlanná dermed a köd, a híd, a háta mögött elsuhanó autó, ő is megmerevedik, és az is, aki mellette áll. Csend. Aztán hirtelen úgy érzi, kiszakad alóla az aszfalt, kiszakad a lába alól az út, kiszakad a föld is, és egy láthatatlan futószalagon mozogni kezd minden, egyre sebesebben, és erőt vesz rajta a remegés. A nyelve teljesen betölti a száját, a szájpadlásához tapad, már nem fér a fogai közé. Próbál az orrán keresztül lélegezni, az orrlyukai minden lélegzetvételnél kitágulnak: két hatalmas fekete nyílás, akkora, hogy alig fér el az arcán. És amikor már úgy érzi, az örvénynek sosem lesz vége: vágás. Vége. Valójában csupán egyetlen pillanatig tart az egész. Még sosem érzett ilyet, és hirtelen rátör a felismerés, hogy lezuhan. Reszkető lábbal tesz egy lépést oldalra, kicsit közelebb ahhoz, aki mellette áll. A tagjai mintha ólomból volnának. Ismét megszorítja a korlátot, és a hideg fém visszarántja a valóságba.