Hópelyhek a válladon [antikvár]

Prológus Percek óta tompa kaparászást hallok az ajtó felől. Végül úgy döntök, megszegem a szabályt, és kimerészkedem a szobából, hogy megnézzem, mi lehet az, mert ha nem szűnik meg, abból bajunk lehet. - Maradj itt, Tracey! - mondom a nővéremnek, és az ujjamat a számra tapasztom. Megütközve figyeli, ahogy kimegyek. O a nagyobb, de a bátrabb én vagyok. Lábujjhegyen végiglopakodom a ház folyosóján, majd óvatosan lenyomom a bejárati ajtó kilincsét. A következő pillanatban az ölembe ugrik egy picike, virgonc, csaholó keverék kutyus. Örül a szívem, mert nekünk sosem lehet kisállatunk, ugyanakkor nagyon megijedek, és próbálom rábírni a kiskutyát, hogy fejezze be a hangzavarkeltést, nehogy felébressze a papát a délutáni álmából, mert akkor nagyon mérges lesz. Csakhogy már késő. Hallom, amint kinyílik a szüleim szobájának ajtaja, és nagy erővel a falnak csapódik. Apám véreres szemmel, feldúlt arccal közeledik felém. Fújtat, tajtékzik, dühöng. - Mi a kurva anyádért engedted be azt a dögöt? Nem megmondtam, hogy míg alszom, kuss legyen a lakásban?! - ordít, és már ki is kapja a kutyát a karomból,