Hol van az a nyár... [antikvár]

Huszár Sándor novellistaként indult 1952-ben. Újságírói élményekből nőttek ki ezek a kezdeti írások, és valószínű, hogy leginkább a napilapokban valamikor otthonos tárcanovellával voltak közelebbi rokonságban. Jelentőségük az, hogy jelzik egy - a szocialista fejlődés által gondolkodói rétegekbe emelt - fiatal íróember eszmélését. Lehetőségekre, szakmára eszmélését. Nem elégszik meg a mindennapi tények, történések színes, dramatizált leírásával, azoknak az ember belső világában okozott hatását kutatja, az érzelmeket értelmezi. Kérdez. Igen, főleg kérdez. És indulásában van valami - a kortól nem idegen - világra csodálkozás. Ám ahogy a kor arca mindjobban kirajzolódik, az író kérdései is mélyülnek. Miért volt szükségszerű Főpróba után című kisregénye hősnőjének elbukása, amikor pedig a társadalom akaratából, segítségével és hasznára került értelmiségi pályára? De leül és kikérdezi 38 írótársát arról, hogy milyen volt a két háború közti irodalmi élet lelkülete, mi folytatható abból a második háború után. Kérdezőszenvedélye műfajilag is továbblépésre készteti. A riportot, novellát, interjút színmű, regény követi. De ez nem az irodalmi fegyvernemek hatásfokának valamilyen próbája nála. Huszár nem a világot leltározza, hanem önmagát. Keresi helyét a világban. Ez írásmódjának, írói gondolkodásának sajátja: a világ igazságait megélt igazsággal méri és hitelesíti. Mi sem távolibb tőle, mint a fantasztikum. Az történt, ami benne történt. Művei éppen ezért nem a riporter beszámolói egy közeli korszak társadalmi történéseiről, hanem egyéni híradás arról mint élt, gondolkozott egy - a világához feltétlenül hűséges - kortárs ember. Egy? Egy! Egy a sok közül. A közösséget szolgáló ember igazságait vonultatja fel és állítja a többi igazságok mellé. Nemrégen ezt két irodalomtörténeti esszékötetben tette. Most újra novellákkal jelentkezik. És - újra kérdez.