Hétvége [antikvár]

i. fejezet Már nem először történt meg vele, hogy korán ébredt, és a sápadt fényben csendes, de sürgető vágyat érzett, hogy templomba menjen. Kognitív hanyatlás egészen biztosan. Homloklebeny-sérülés, vallás, halálfélelem, egy és ugyanaz mind. Jude-nak nem voltak illúziói. Ez a sóvárgás - sóvárgás volt ez? Titokzatos volt, belülről hajtotta őt, mint valami fájdalom, ami felbukkan, aztán eltűnik; amikor rátört, ismerős volt, mégis erőteljes és megdöbbentő. Mint az ízületi gyulladás, ami fel-fellobbant a hüvelykujja tövénél. De a lényeg, hogy ennek az érzésnek semmi köze nem volt a karácsonyhoz vagy bármi máshoz az élete éber részéből. Valahogy az álomvilágból érkezett, az ő saját, álmodó énjétől. Eleinte még zavarta, amikor megjelent, ám Jude most átadta magát az érzésnek. Feküdt a fehér ágyában december huszonharmadikának reggelén, és elképzelte egy katedrális hűvös, sötét belsejét, ahol egymaga lehetne, s valami láthatatlan, bársonyos erő üdvözölné őt. Elképzelte, ahogy térdel, fejét az előtte lévő padsor ősöreg fáján nyugtatja, és behunyja a szemét. Olyan békés volt minden képzeletének ebben a csöndes terében. Zsugorodik a homloklebenye, egészen biztosan. Ebben a korban ez már elkerülhetetlen.