Bővebb ismertető
„Leülhetek?" kérdezte a légikísérő hölgy, és úgy nézett rám, ahogy csak a hősökre szoktak. Szeme sarkában könny gyűlt, cséppé formálódott, és elindult volna lefelé, ha nem akadályozta volna meg az a zsebkendő, amit már a markában tartott, méghozzá úgy, hogy csak a csücske látszott ki. Észrevétlenül, mintha semmi sem lenne a kezében, a könnycsepphez érintette, és a csepp szépen átvándorolt az anyag rostjai közé. Több is jött volna, de láttam, hogy küzd ellenük. Beszálláskor már észrevettem, hogy magyar - Anett, ez állt a névtáblán bár portugálul köszöntött. A tízórás út elején jártunk, amikor odajött hozzám.
„Hogyne, foglaljon helyet," és az előttem lévő, lehajtható személyzeti széken álló fémtermoszt óvatosan az asztalkára tettem, hogy le tudjon ülni. Kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy az újságokban olvasható féligazságok vagy heroikus dicsőítések más fényben tűntetik fel az elmúlt hetek eseményeit, és ezen valahogy javítanom kell. Nem kell magyarázkodnom úton-útfélen, de ha már megszólított, megérdemh, hogy tisztábban lásson. Talán kérdezősködni is fog.
Anett bizonytalanul az utastér felé fordult. Láttam, hogy vívódik: megpróbált megfelelni a munkája által támasztott szigorú követelményeknek, de a kíváncsiságának is. Választania kellett az italok és ropogtatnivalók felszolgálása, és az általam felszínre hozható, soha nem hallott igazságok között. Egyedül ő értette a nyelvet, és ez biztonságot adott mindkettőnknek. Bár
7