Ház a fenyők mögött [antikvár]

ALFA ÉS ÓMEGA A Duna felé megyünk. Te tekersz, én figyelek. Sehol senki az úton. Ketten vagyunk. Lemaradtunk a többiektől, vagy csak korábban indultunk. Mindegy is. Gyere nyuszi, sose félj, megleszünk mi kettecskén. Az utat Zádor felé jegenyefák övezik egy darabon. Aztán annak is vége. Ahogy elhagyjuk a pusztalaki szőlőket, bent a gyér akácoson túl a libatelep gágog: fehér pöttyök a kiégett legelőn. A kanyarban nádas, onnan már látni a gátat. A benedeki templom tornyát. Útszéli Krisztus-kereszt jön jobbról, aztán Ájrinék tanyája. A sárga. A Nagy-Tóth tanyánál kezdődik a gát. Nekünk hegy az is. Télen csak ott lehet szánkózni. A gáton túl már más a világ. A folyó miatt. Addig gyöp, szamár-kóró, gémeskút, tehenek. Tücskök ciripelnek. Bodza, jegenye, akác. Az árokparton pipacsok. Száraz meleg. Hullámzik a levegő az aszfalt felett. A gyerekülést, amin ülök. Öcsi bácsi szerelte fel a Ludmilla kormányára. Ludmilla, az azúrkék szovjet férfikerékpár. Az ülés pedig egy fémpántokból összeszegecselt rugós rettenet, amibe szőrén nem lehet csak úgy beleülni, mert állandóan