Határregény [antikvár]

Egy villamos végállomást jelző csengetése Angeline Nenadovits (Nenádovics, Nenadovic) 1910. szeptember elején egy egész napot az újvidéki „villanyos vasúton" töltött. A Fő téren szállt fel, onnan a Kossuth Lajos és a Duna utcán, aztán a hídsáncon a magyar „Felső haló állomás"-ig villanyosozott, majd vissza a Fő térre. Onnan a Rákóczi utcán át az artézi fürdő és a kórház érintésével a Futaki útnak a vasúti vágányokig terjedő részéig, majd újra vissza a Fő térre, onnan pedig a Kossuth Lajos és a Szűcs utcán meg a búzatéren át a Temerini utca végéig. Este fél nyolc volt, amikor a Fő téren kilépett a „villanyos kocsiból". S végre rászánta magát, hogy hazamenjen. Angelinének is, mint minden idős embernek, volt néhány visszavisszatérő története, melyekbe belesűrítette hosszú életének legfontosabb mozzanatait. 1988 nyarán halt meg. Élete utolsó éveiben már csak Emivel és Emillel volt képes kapcsolatot teremteni. A többiek nagy megkönnyebbülésére, akik halaszthatatlan elfoglaltságukra hivatkozva egykettőre rácsukták az ajtót. Angeline Emi második férjének, Boro Visnjicnek volt anyai nagyanyja. Különös jelentőséggel bírt Angeline számára Emi és rajta keresztül Emil iránt ébredt gyors és tartós rokonszenvének kialakulása szempontjából, hogy a maga és testvérbátyja, Rösch Ödön révén szegről-végről a rokonaiknak tekinthette őket, hiszen Ödönnek és neki unokatestvérük volt a szegény, megboldogult Rösch Lina, akit Sajtos Sándor, Emi és Emil nagyanyai nagybátyja vett annak idején feleségül. Angeline és Ödön édesapja villamosmérnök volt, az újvidéki villamosvasút kiépítésének idején egy budapesti cégnél - a „Részvénytársaság villamos és közlekedési vállalatok számára" - volt alkalmazásban. E részvénytársaság bízta meg annak idején az újvidéki „villanyos vasút" és a „villámvilágítás"