Hang szól fentről [antikvár]

INTRO "Felhőkből tart búrát Medúza a fényforrás fölé. " Már csak tizenhat óra volt hátra az új világ kezdetéig. Bizonyos epikuroszi katarzist evidenciában tartva lépkedtem azon a napon, árnyékom mögött, szótlanul. Szomjaztam, nyár volt, vágytam valami testi-lelki italt. Elmém játszotta szokásos játékait: a járda felületéről emelkedő meleg légáramban fel-felvillanó képek hívogattak, mint egy forgalmas Délibáb-kikötő. A nadrágom szára, ott lent, ahol éppen akkor a legsűrűbb volt a világ, nedvességtől súlyosan tapadt a bokámra, arcomon mocskos veríték éktelenkedett. Nem hiszem, hogy ebből a burokból kihallatszott volna az ordításom. A szembe jövő emberek gyermekkorom „Kékes" televíziójának szürke képű bemondóira emlékeztettek. Kékes, ami fekete-fehér - a korszellem píár-ötlete volt ez is, mint a papírzászlók meg a szocialista brigád. „Megkínzott valakik kikínzott valamiket remélnek. " Ez jutott eszembe, és lázasan keresni kezdtem hozzá, mint elveszett inggombot, a történetet. Hogy kiderüljön, egy ilyen mondat mennyit ér. Körülöttem a galambok és a verebek, ahogy a költőnél, pont úgy, de akkora tömegben, mint ha csak számszerűleg lennének érvényesek. „Kedvesek" hada sietett át halált megvetőn az úttesten, de belőlem akkor a költő messze járt. Hogy a képnek mégis nyoma maradjon, ez a danse macabre egyfajta argumentum ad veritatem állapotot purgálva ráébresztett a bennem rejlő (rejlő?!) kicsinységre, és argumentum ex silentio, elmémből a felszínre lökte az éppen aktualizálódó bűntudatot. Na hát ez az a dolog, amivel akkoriban még semmit sem tudtam kezdeni. Jobb híján igyekeztem utálni magamat.