Földharcos vagyok, kicsim [antikvár]

1. fejezet Bonelli felügyelő vízre száll 1853. Bonelli felügyelő majdnem elhányta magát álmában, ami felébredve sikerült is. Savanyú ízzel ébredt, meg arra, hogy feje nekikoccan a hajó kajütablakának, s majd arcba teríti a sós víz. De ahelyett, hogy felpattant volna, tovább nézte fájdult fejjel a hullámokat, hogyan rohamozzák a piszkos üveget. Émelygett, pedig most nem volt részeg, de egész éjjel hánykolódott ezen a rozoga gőzösön, amelyet finomkodva Lulának kereszteltek el. Az orrára csak egy szám volt festve pirossal, RG 365, de az első tiszttől kezdve az utolsó matrózig mindenki ezen a táncosnőnéven becézte a vasmonstrumot. Bonelli föltápászkodott, s megpróbált a hajó orrába dülöngélni, de a hajnali tenger még viharosan forgolódott; minden lépésnél attól félt, hogy beesik valamelyik sarokba, a mentőövek közé. Végre elérte a kapitányt, aki egy ritkás szakállú, szigorú törpe volt. Sárga viharka-bátjára kék sráfokat varratott fel, de nem a vállára, hanem szokatlanul a hátára. Lássák mindig az átkozott ördögfattyak! Matrózai féltek tőle, ez minden mozdulatukon látszott, a gonosz fóka se kokettált senkivel, kivéve a kormányosát, ahhoz is csak suttogott. Bonelli nem zavartatta magát, megszokta, hogy mindenféle ember él a világon, s hamarabb kap kést a hátába egy mosolygós arcú su-hanctól, mint egy ilyen méregzsáktól. - Kapitány úr, amit a távolban látok, az már Korzika? -Az. Bastia. Hogy a ménkű csapna bele. Kiköpött, majdnem eltalálva Bonellit. Majd vasreszelő hangot adott: - Kikötünk pár órára, s ha nem ér vissza, itt hagyom ezen a pogány helyen. Abban biztos lehet. Bonelli mérlegelte, még egy kérdés esetén bedobják-e a hajó gyomrában dübörgő kazánba, de korán volt még; barátságosan vállon veregette a kapitányt, és amíg az morgott a lapogatás miatt, elindult összeszedni a csomagjait. Korzika. Esze ágában sem volt erre a kihalt, maláriától gyötrődő helyre utazni. Tegnap még a Labda kertben ücsörgött barátjával, Ma- il