Fohászok óceánja [antikvár]

1. fejezet Amikor rosszra fordulnak a dolgok, képzeletben mindig ahhoz a tökéletes naphoz térek vissza, ott, Rodan-theben. Az emlék úgy hull rám, mint valami lepel, egy homokból és égből szőtt, elnyűtt takaró, amelynek szálait már fellazította az idő. Beleburkolózom, és magam elé képzelem a parton álló házat: napnak, szélnek kitett gerendái szikkadt csontokként meredeznek, a meglazult tetőzsindelyek közül egyik-másik olykor a földre szánkázik, mint valami titokzatos, partra vetett tengeri élőlény pikkelyei. Az emeleti ablak egyetlen zsanéron lógó zsalugátere tehetetlenül himbálódzik a szélben. Időnként egy-egy sirály libben be az ablakon, és megtelepszik a sós permettel átitatott szarufákon: guberálók, azért jönnek, hogy összeszedegessék, amit a vihar hátrahagyott. Évekkel később a házat felújították, sőt filmet is forgattak itt. Egy szerelmi történetet. Számomra azonban a rodanthei háznak a története mindig annak a napnak a története lesz, amelyet a nagyapámmal töltöttem ott. Egy nap, amikor biztonságban éreztem magam.