Bővebb ismertető
Attilio Raceni, a "Le Grazie" című női folyóirat főszerkesztője, már két hét óta végtelen és minden fajta bosszankodások, dühöngések és háborgások közepette nyögte azt a kedves ötletét, hogy bankett keretében üdvözölje Silvia Roncellát, a fiatal s máris elismert írónőt, aki nemrég költözött fel férjével Tarantoból Rómába.
Mivel a meghívás olyan folyóirattól származott, mint az övé, mely sokkal kevésbbé törekedett holmi irodalmi tekintélyre, mint inkább arra, hogy a római intellektuális körök lapjának tartsák, s mivel a meghívásnak, terve szerint, nem annyira az volta célja, hogy megtisztelje az írónőt, mint inkább az, hogy egy mindennemű irodalmi vetélkedésen felül álló, tisztán udvariassági gesztussal tanúságot tegyen a folyóirat elevenségéről, nem várt volna Roncella irodalmár kollégáitól, a modern irodalomnak a nagy napilapokban működő, befolyásos kritikusaitól és általában újságíró barátiatól annyi habozást, annyi "hanem"-et, "ha"-t és "talán"-t, annyi gyanakvást, kifogást, sőt határozott és udvariatlan visszautasítást; mindennek következtében úgy látta az egész mai olaszországi irodalmi világot, mint valami nyomorúságos, pletykázó falusi patikát és nem egyszer felsóhajtott a keserves megállapításra, hogy ilyen ötletet, mint az övé nyilvánvalóan egészen máskép fogadtak volna Párisban, ahol részben a közös nemzeti önérzet (áldott legyen!), részben pedig a kifinomodott élet mindennapos formáinak az az általánosan elterjedt és átérzett ismerete, mely tompítja a sértődöttséget és a féltékenykedést, bár nem akadályozza meg, hogy kiki titokban megalkossa a másikról a maga megtisztelő különvéleményét - azt sugallják, hogy nem szabad megtagadni az elismerést azoktól, akik immár egyetemleges nézet szerint kiérdemelték maguknak. Szerinte pedig ez az eset állt Roncellára is a "Törpék háza" című regény óriási sikere után.