Ferenc József gyertyatartói/Solvejg dala/Soha ilyen nászutazást! [antikvár]

Részletek a művekből: Ferenc József gyertyatartói Bécs, a vidám, könnyelmű Bécs farsang utolsó napját ünnepelte. Az Operában átszellemült arcal figyelő zenebarátok helyett csapongókedvü Pierrotk és Pierrettek, tündérek és nimfák és gnómok foglalták el a bálteremmé átalakított nézőteret, kacagva kergetőztek a csillárok szikrázó fényében és önfeledten táncoltak az epedő, érzelmes Strauss-keringők dallamára. A mulató Bécs jókedvének tetőfokát ezen a pompásan sikerült operabálon érte el. A nézőtéren szakadatlanul hullámzott a tömeg, a tömött páholyokból pedig titokzatos dominók nézték fekte álarcuk mögül az ezerszinü, folytonosan változó képet. - Ismerlek szép maszk, gyere ide! - suttogta egy pompás ruhába öltözött odaliszk, akinek drágakövei versenyt szikráztak fiatalos tüzben égő szemével. Apró kezével az egyik földszinti páholy peremébe kapaszkodott, amely mögül már vagy egy félórája két fekete dominó nézte a mulatozókat. Solvejg dala Egy karácsonyesti fehér álom története Tizenkilenc éves vagyok. Itt ülök kis íróasztalom mellett, két kezembe temetem az arcomat és a tenyerem - furcsa! - nedves a könnyeimtől. Igen, a gazdag, szép, körülrajongott Königstein Lola a tizenkilencedik születésnapján rendezett nagy ünnepélyen megszökött a vendégektől és az íróasztalára borulva keservesen sír. A nagy ablakok nyitva. Enyhe orgonaillatot hoz szárnyán a szellő, a sötét parkban mint tüzes szemek világítanak az égő lampiónok. Édes, bús zene hallik fel... Persze, a fehér teremben még táncolnak. A "Mélodie du réve"-re tangóznak lenn és én itt ülök és zokogok, keservesen, szívből zokogok, annyira keservesen, mintha a szobámban illatozó tengersok virágot nem is a születésem-napjára küldték volna, hanem mintha azok valamelyik szerettem ravatalát díszítenék. Mélodie du réve, tango milonga... a modern kor Kék Duna keringője, egy darabka szív ebben a léha, idealizmust lábbal tipró, mai világban. Soha ilyen nászutazást! Több pénzzel a zsebében és elégedettebb lelkiállapotban mint valaha, érkezett vissza Berlinbe Hindelid műkereskedő 1925 tavaszán. Első estélyén megjelent az angol és francia követ, három miniszter, meg egy halom festő, író és híres színész. Konrad Wegner is kapott meghívót. Mikor Hindelid felesége, akit az ismerősök mindig bárónőnek szólítottak és soha nagyságos asszonynak, amely címzés a férje után megillette volna, végignézte a meghivottak névsorát, egyszerre leengedte kezéből a lorgnont és odafordult az ura titkárjához, aki eléje terjesztette az ívet: - Kicsoda ez a Konrad Wegner?