Fény az óceán felett [antikvár]

Részlet a könyvből: "A csoda napján Isabel a sziklafal szélén térdepelt, és a tenger hozta fából eszkábált kis kereszttel foglalatoskodott. Az április végi égbolton csigalassúsággal átkúszó magányos, kövér felhő az óceán tükörképeként nyúlt el a sziget fölött. Isabel rálocsolt még egy kis vizet a frissen ültetett rozmaringbokorra, majd lesimította körülötte a talajt. - ...és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól - suttogta. Egy pillanatra megtréfálta a képzelete: mintha csecsemősírást hallott volna. Elhessegette az érzékcsalódást. A part mentén kanyargó bálnákra vándorolt a tekintete: melegebb vizek felé igyekeztek, hogy ott borjazzanak. Időnként kivillant a vízből a farkuszonyuk, mint a hímzésből a tű. Isabel megint hallotta a sírást: ezúttal már hangosabbnak tűnt az enyhe, kora reggeli szélben. Képtelenség! A szigetnek erről az oldaláról csak a végtelen víztömeg látszik, nincs semmi más egészen Afrikáig. Itt találkozik az Indiai-óceán a Déli-óceánnal, és együttesen olyan szőnyeget alkotnak a sziklák alatt, amelynek sehol sincs széle. Az ehhez hasonló napokon olyan tömörnek, szilárdnak tűnt a víztömeg, hogy Isabel úgy érezte, Madagaszkárig is elgyalogolhatna a nagy kékségben."