F-elszámolás [antikvár]

1. Most nagyon meg vagyok keseredve, kedves János! Mitől? Magam sem tudom. Talán a nincstelenség kavar meg ennyire. Az a tény, hogy semmi biztonságot nem érzek sem magamban, sem magam körül. Ne haragudj, hogy néha úgy elsírom magam, de ez is kell. Anyámnak, testvéreimnek már nem sírhatok, mert már rég nagyon távol kerültünk egymástól. Barátaim meg közelemben nincsenek, olyanok, akik ne kárörvendve vennék tudomásul álmatlanságaim, éjszakai nyugtalanságaim igazi okát. Nagyon nehezen tudom ezeket a dolgokat magamnak is megvallani, próbálom nagyvonalúan kezelni, de amikor belegondolok, hogy még csak reménykedni sem merhetek abban, hogy valaha jobb is lehet, s amikor már a kis csodák bekövetkeztében is kételkedve bízom, akkor szakad minden gyeplő, s nem vagyok képes tartani magam. Ez az érzés szorongat már hosszú napok óta. Érzem, valamit elveszítek örökre, visszaszerezhetetlenül. S nem tudom, mit tegyek. Vajon megértesz-e? Istenem, add meg nekem, hogy szeressem az embereket! Ilyen imát még nem mondtam sosem. Egyfolytában bocsánatkéréssel fordulok hozzád