Évszázadokra szóló éjszaka [antikvár]

Részlet a könyvből: Másodszor egy hajnali szentendrei autóbuszon hallom egy százados szájából aki a támadó hadműveletek tanára, a város katonatisztnek készülő főiskolásainak oktatja e különös szóösszetételt: megelőző ellencsapás. A fickóval néhányszor végigvitatkozzuk a hosszú utat, s bár akkor nem, ma már értem, mit fed a kifejezés, miért indokolt szétlőni egy nyomorúságos országot, aláaknázni a kecskék bokáig érő legelőit, esőidő előtt földig rombolni a vályogházakat, elvinni a család egyetlen kondérját. Jobb volt nem érteni. Öregany különös megelőző ellencsapásait korábban nem fogom fel. Őt már régen nem. Engedni kellett volna, maradjanak a dolgok úgy, ahogy. Hagyni a francba. Nem érteni, nem venni észre, amit jobb nem érteni. Elsétálni a történetek mellől, és kényelmesen elfeledkezni róluk. Ó Isten, az ősidők gyönyörűsége! Amikor még nem fontos ismerni a melódia félhangjait, nem kötelező minden összefüggést beleszuszakolni a képbe. Most adunk a ribancnak, mondja öregany. Jó' van, gondolom, adjunk neki, rajtam ne múljon. Öreganyon nem látszik szenvedély, harag sem. És nincs nála semmi, amit adhatna a ribancnak. Persze annyit már értek a világból, hogy kérdezni nem kötelező minden esetben, a lényeg időben kiderül, vagy még időben. Ami nem derül ki, az nem érdekes a maga idejében. Azt úgy lehet venni, meg sem történt. Földúton nenéhez. Amíg a hosszabb szakaszon, a rozsban haladunk, és kijutunk a déli szárnyon a Nagycsapás fölé kanyarodó ritkán lakott utcába, addig megtudok ezt, azt. Nem ezt, azt. Öregany minden sarkot ismer.