Erzsébet királyné kíséretében [antikvár]

Sietnek az évek. Amint elsuhannak felettem, úgy érzem, mintha a légáram, mit suhogó szárnyuk felém hajt, mind hüvösebbé válna. Meg-megborzongok. A nedves ősz, a hideg tél küldi felém a közelből bús üdvözletét. Sietnem kell, mert siet az élet. Ilyen gondolatok közt vettem elő anyámhoz írt leveleimet, hogy belőlük merítve, megírjam ezt a kegyeletes munkát, melynek megirására életem legnehezebb óráiban fogadalmat tettem. A levelek, kivétel nélkül, azon időkből valók, melyekben én Felséges Asszonyunk, Erzsébet Királyné szolgálatában álltam; ezek nyomán haladnak e följegyzések, hiven kisérve Őt a sirig. Tudom, hogy tollam gyönge, de mégis érzem, hogy jó munkát végeztem. Az a szerencsés ember, kinek majd sikerülni fog az Ő fenséges alakját igaz valóságában, sugárzó költőiségében megörökíteni az utókor számára, előveszi e szerény följegyzéseket és vonásokra lel benne, melyek nélkül az Ő képe nem volna teljes, talál benne megnyilatkozásokat, melyek az Ő áldott lelkének mélyéből valók. S engem boldogít a tudat, hogy ily módon szeretett Királyném alakjának méltó megörökítésében ott munkált az én iránta érzett rajongó szeretetem is. És most e munkát közrebocsátva, kötelességet vélek leróni azzal, hogy itt a nyilvánosság előtt mondok köszönetet egy szives, jó barátnak, ki az én irásomat türelemmel simítgatta és igyekezett beléjök némi rendet vinni. Ha talán nem is könnyű, de tudom kedves volt neki ez a kegyeletes munka, melyben bánatos lélekkel, sirig kisérhette szeretett Királynénkat, ki a mi nemzetünknek őrző angyala volt. Szobráncz, 1908. szeptember 10-én. Sztáray Irma grófné