Emlékezem [antikvár]

1989-ben súlyos rosszulléttel a Szegedi Orvostudományi Egyetem I. számú Belklinikájára szállították Ábrahám Ambrus akadémikust, az Állattani Tanszék nyugalmazott egyetemi tanárát. Kilencvenhat éves volt már, megismert, amikor meglátogattam őt a klinikán. Sokáig beszélgettünk, búcsúzóul arra kért, hogy önéletrajzi írását, amelyet az MTA Biológiai Osztályára hagyott, próbáljam megjelentetni. Megígértem, hogy végakaratát megpróbálom teljesíteni. Akkor nem gondoltam, hogy milyen nehéz feladatot vállaltam magamra. A Biológiai Osztály illetékesei ugyanis közölték velem, hogy memoárok megjelentetésére nincs keretük. Ezen nem csodálkoztam, mert a pénzügyi megszorítások akkor már napirenden voltak, szinte a közélet minden területén. Később a Szenei Molnár Társaság Kiadónál próbálkoztam, mivel ennek vezetője, dr. Szíj Rezső régi jó barátom volt. Tengernyi memoár hever eladhatatlanul a könyvesboltokban - hárította el Szíj Rezső kérésemet. Aztán nyolc év múlva, 1997-ben minden rossz előjel ellenére mégis írni kezdtem önéletrajzomat, mert Szíj Rezső 1995-ben megjelentette: „Apáthy István a tudós és hazafi" című könyvemet. Ennek a könyvnek jó visszhangja volt, ezért azt reméltem, hogy egyszer önéletrajzi írásom is kiadásra kerül. Nem így történt, de hát az újdonsült kiadóknak is megvoltak a maguk gondjai. Kedvem leltem a visszaemlékezésben, a mondanivaló kikívánkozott belőlem, több iskolai füzet megtelt az önéletrajzi írással. Közben elbeszéléseket is írtam, és ezekből összeállt egy könyv anyaga, amelyet „Bűneset nem történt" címmel 2004-ben jelentettem meg. Mi tartott vissza az önéletrajzi írások közlésétől? Nemcsak a „Szíj Rezső-i" nyilatkozat, miszerint a memoár-irodalomra nincs olvasói igény, hanem a nagy orosz író Dosztojevszkij: A