Eltörölni Párizst! [antikvár]

...Szavamra, a kézigránát még ocsmányabb jószág, mint a bomba. Sokkal idegölőbb, ha lehet ezt mondani. Pokoli zajt csap, és mindig oda esik, ahol a legkevésbé várnád. A bombáknál legalább sejted, hogy hol fog becsapódni. Újabb robbanás. Már másodjára érte az épületet közvetlen találat. A tető megadta magát; föld és homok záporozott ránk, vaskos betondarabok vágódtak a padlóra. A fények kialudtak. Aki csak mozdulni tudott, menekült. Hinkát a légnyomás egy romhalmazra vágta. Az őrnagy óvatosan feltápászkodott. Az arca véres volt, egyenruhája ronggyá szakadt, a jobb karjából maradt csonk groteszken előbújt a zubbony széthasadt ujjából. Két évvel ezelőtt vesztette el a karját, de a csonk még mindig nem gyógyult be. A szétrobbant betonépület romjai alól visító patkányok hada özönlött elő. Egyikük vad rémületében egyenesen az őrnagy ölébe vetette magát. Belekapaszkodott a szakadt zubbonyba, és sárga fogaival Hinkára vicsorgott. Pici egy fonákkal leseperte a fenevadat az őrnagyról. A vinnyogó állat jóformán még földet sem ért, felizgatott társai máris cafatokra tépték..." Ugyanazon férfiak voltak ők, akik már egy örökkévalóság óta együtt küzdöttek a túlélésért. Hinka őrnagy... Pici és Porta... a Légiós és Barcelona... Ugyanazok a férfiak, akiket a Birodalom és a háború brutális vadálatokká nevelt, hogy lángba borítsa velük a világot. De talán éppen ezért voltak olyan elnyűhetetlenek. Túlélték a sztálingrádi csatát, túlélték Monte Cassinót... most pedig túl kellett élniük a normandiai partraszállást és ami még veszélyesebb volt, a német vezetés berkeiben dúló hisztériát. A vég közeledett. A süllyedő hajón egymás torkának ugrottak a patkányok...