Ellenemlékiratok [antikvár]

1965 Kréta partjainál, a nyílt tengeren 1940-ben együtt szöktem meg a vereor,s-i partizánok későbbi tábori papjával. A szökés után röviddel összetalálkoztunk Dröme falujában, melynek plébánosa volt, és ahol minden lehetséges dátummal ellátott 'keresztleveleket osztogatott válogatás nélkül a zsidóknak, azzal a feltétellel, hogy megkeresztelte őket: „Azért valami haszna esak lesz " Párizsban sohasem járt: tamümá-nyait a lyoni szemináriumban végezte. Minden cél nélkül társalogtunk az illatos falusi éjszakában, mint azok, akik újra találkoznak. — Mióta lelkész? — Vagy tizenöt esztendeje . — S közben mit tanult meg az emberekről? — Tudja, a gyóntatásból semmit, mert mihelyt az ember gyóntat, közbejön valami más, a kegyelem. És mégis , először is, az emberek sokkal szerencsétlenebbek, mint hinnők meg aztán Erős favágó karját a csillagos ég felé emelte: „Meg aztán, az egészben az a bökkenő, hogy nincsenek nagy emberek " Gliéres-nél halt meg. Aki az életről elmélkedik — az életről, a halállal szemiközt — kétségkívül nem tesz egyebet, mint a dolgok mélyét kutatja. Nem arról beszélek, ha megölik az embert, hiszen ez a tény aligha probléma bárkinek, akinök az a banális szerencse jutott osztályrészül, hogy bátor, hanem a halálról, mely mindenen nyomot hagy, ami erősebb az embernél, az öregségen, sőt a föld metamorfózisán (a föld évezredes zsibbadtsága által éppúgy sugallja a halált, mint folytonos átalakulása által, még ha ez az átalakulás az ember műve is) és főleg a visszavonhatatlan, változhatatlan tényen: sohasem tudhatod meg, mindez mit akar jelenteni. Ha ezzel a kérdéssel nézek szembe, mit számít az, ami csak ne-