Életpályám [antikvár]

Egy képet és egy jó-mondást őrizett Táncsics Mihályról a polgári köztudat, a halála óta eltelt hatvan éven át. Ismerjük mindakettőt. A kép a március tizenötödikei beszédek nyomán szállt fel az ünnepélyes képzeletből a legendák hatóerejével. Azt ábrázolta, ahogyan a lelkes tömeg kocsiba emel és diadalmenetben elvontat egy kiszabadított rabot. A kép, egy másikkal, - a Múzeum lépcsőjén Talpra magyart szavaló Petőfiével együtt, az értelmüktől megfosztott forradalmi hagyományoknak évenként egyszeri, nyugalmas átérzését segítette elő. Nem jelentett ez veszélyt senkire, de kitűnően demonstrálta a polgári „lelkek egységét" az úri Magyarország nemzeti ünnepein. A jó-mondás, mely Táncsicsról fennmaradt, már egészen más oldaláról jellemzi e korszak vezető osztályainak a forradalmi múlthoz való viszonyát. A mondás, mint ismeretes, így hangzik: „Ha én kend, kend is kend, bolond kend Táncsics!" - és arra utalt, hogy Táncsics be akarta vezetni a rendet, melyben mindenkit egyforma megszólítás illet meg, a teljes jogegyenlőség kifejezéseként. A címek, rangok, kiváltságok burjánzásának korában ez a „képtelen ötlet" kitűnő anekdotának hatott. Maga az az anekdota olyképen összegezte és a hagyományoknak olyan szintjére tolta el a forradalmár Táncsics eszméit, ahol a komoly megfontolás igénye már fel sem vetődhetett. Innen érthetjük meg, hogy hatvan év alatt nem akadt senki, aki megírta volna életrajzát, aki történelmi kutatásokra alapuló könyvben foglalta volna össze eszméit, küzdelmeit.