Életjel [antikvár]

Prológus A kavargó por végigsöpört a kietlen fennsíkon. A hegylánc hóborította csúcsairól alászálló eró's szél meg-megrázta a vöröses ciprusok ágait, és a zsálya bársonyos illatával töltötte be a levegőt. Kellemes lett volna az idő, ha az északi szél nem hozott volna hideget magával, és a levegőben szálló por nem ült volna meg a fölfelé meredő antennákon. Thomas Quinn az íróasztalon nyugtatta a lábát, és reménytelen pillantást vetett a kezében lévő papírkötegre. Megpróbált elnyomni egy ásítást. A következő néhány órában a lapokra nyomtatott adatokat kellett ellenőriznie. Az égadta világon semmi kedve nem volt hozzá. Mélységesen unta. A legszívesebben beült volna a kocsijába, és az I-5-ös autópályára kanyarodva Reddingbe hajtott volna, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Arról ábrándozott, hogy benéz egy könyvesboltba, eltölt valamennyi időt egy kávézóban, és fölszed egy csinos lányt. De még ennél is szívesebben elautózott volna az ötszáz kilométerrel odébb elterülő San Franciscóba, és a Fisherman's Wharf negyedben megevett volna egy ízletes ráktálat Pier 39 valamelyik éttermében. Utána pedig a Ghirardelli Square-en elnyalt volna egy csokifagyit. Ehelyett ott ült a Hat Creek egyik sivár szobájában, és csak a nyomasztó napi rutin várt rá, hogy átbogarássza az éjszaka végzett megfigyelések számítógépen rögzített adatait. Ahogy végignézett a papírokon, elfogta a hányinger az unalmasan ismétlődő számsorok láttán. Biztos volt benne, hogy teljesen értelmetlenek. Nemcsak hogy hiányzott belőlük bármilyen érdemi információ, de valóságos időben ott volt az egész anyag a SETI Intézetben, és a Berkeley Egyetemen is, ahol sokkal jobb körülmények között lehetett feldolgozni. Micsoda ostobaság, hogy itt kell poshadnia ebben a lyukban!