Eleanor Dare elveszett könyve [antikvár]

Előszó Azon a nyáron, amikor tizenhárom éves lettem, anyám kivitt az erdőbe, hogy elvégezzen egy varázslatot, amely születésemtől fogva megilletett. Azt mondják, bele is halhattam volna abba, ami ott történt. Én azt hiszem, ehelyett inkább anyámat ölhettem meg vele. Azt hittem, majd olyan leszek, mint ő és előttem az összes többi nő anyám családjában. Generációkon át mind úgy lettek nagykorúak, hogy megörököltek egy látomást és megismertek egy mítoszt, amelyet anyák suttogtak el lányaiknak. A varázs, amelyet generációk óta mormolnak, az én kezemben méreggé vált. És amikor anyám meghalt, meghalt vele a mítosz is, és mindaz, amit a mítosz jelentett. Nekem csak az a történet maradt meg, amelyet sosem meséltem el. Az az igazság, hogy a dolgok már azelőtt rosszra fordultak, hogy az ösvény eltűnt volna a szabalpálmák levelei alatt, az ingoványos tavak között, miközben sötétség borult a mocsárra. Mama először az irányérzékét veszítette el. Aztán az éjszaka folyamán az ép eszét is. És míg én ott aludtam a nyurga fenyők suttogása közepette, anyám szeretetének biztonságában, addig anyám elhagyott. Később azt beszélték, kész csoda volt, hogy hazataláltam, hogy túléltem a sarat, ami magába ránthatott volna, és a mindenféle jószágokat, amelyek felfalhattak volna. Sőt, amikor másnap reggel berontottam az udvarra, valaki azt hitte, szellemet lát. Rémületemre még anyám is azt hitte. Egyetlen pillantást vetett rám és így szólt: