El Camino - Az út, ami hazavisz [antikvár]

Átlagos, középkorú, magyar nő vagyok, az effajta lét minden küzdelmével. Pár hónapja azonban becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot. Elegem lett az évtizedek óta feszítő elégedetlenségből, a mindennapok monotonitásából, és világgá mentem. Csakhogy a függetlenség költséges dolog, nekem pedig nem voltak jelentős tartalékaim. Azon töprengtem, hogyan tovább. Ma ebben az országban nagyon könnyű lecsúszni, bekerülni egy spirálba, ahonnan aztán nincs menekvés. Ezt nem akartam. De a korábbi életemet sem, soha többé! Nem akartam szorongásban, haszontalanságban, hazugságok csapdájában vergődni tovább. Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól, a rettegéstől, hogy elveszítik a munkahelyüket, és egyre-másra mentünk temetésre is Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt mondja: elég volt, én leszek a következő. Senki nem akarta elhinni, amikor egy délelőtt felálltam légkondicionált luxusirodám hűs íróasztala mellől, és azt mondtam: ennyi volt, most elmegyek.