Éjfél [antikvár]

Meredek hegyfokon, magasan a festői völgy felett, ahol folyó kanyarog és erdők sötétlenek, ódon ház áll, hajdani apácakolostor, a neve Fontfroide. Különös ház, ahol örökös a csend, ahol az ajtókat rázárják a jövevényre, s titkos figyelmeztetést kap, hogy meneküljön, ahol csak léptek neszét lehet néha hallani, de a számos lakóból alig egy-kettőt látni, ahol az ablaknak szeme, a falnak füle van, s mintha minden sarokban rémek lappanganának. És különös ember a ház ura, aki családja nincstelen tagjainak teremtett itt otthont, akinek szelleme mindenütt ott lebeg, neve fogalom, de testi valójában láthatatlan. Az ifjú Elisabeth, aki egy esős éjszakán érkezik meg Fontfroide-ba, nyomasztónak találja ezt a légkört. A kérdőjelek egyre sokasodnak körülötte, s bár retteg az éjszakától és a sötétségtől, amely oly nagy szerepet játszik itt, nekivág, hogy felderítse a házat. Megdöbbentő titkokat tár fel, furcsa figurákkal ismerkedik meg, s aztán - egy fiatalemberrel. Ettől fogva egyre sebesebb a történet sodra: egy lenyűgöző jelenetben összegyűlik a ház összes lakója, Edme úr végre a színre lép, Fontfroide értelme megvilágosodik, s hatalmas fokozás után elérkezik Elisabeth életének nagy pillanata. Csupa feszültség ez a regény, csupa talány és várakozás. Az olvasó Poe rejtélyes históriáira gondol - holott Julien Green sajátos művészetét élvezi. A légkörteremtés mestere remekelt itt, a rettegés, a sötétség, a csend megragadó elemzését adva, de nem feledkezve meg a társadalomrajzról sem: Fontfroide sajátos álomvilágával élesen szembeállítja a regény első részének sivár kispolgári világát. Különös könyv ez a négy évtizeddel ezelőtt írott, mégis meghökkentően modern regény. A francia elemző próza legjobb hagyományait a sejtelmek és rebbenések költészetével, a realista lélekrajzot a mélylélektannal, a klasszikus elbeszélő hangot finom iróniával társítja, s mindezt néhány lapon, s megtoldva az izgalmaknak, rejtelmeknek a francia irodalomban merően szokatlan "kísérteties" hangulatával.