Egyvonalban Istennel [antikvár]

Előszó Szeretettel köszöntelek, kedves Olvasó! Olyan könyvet vettél a kezedbe, amely a maga nemében talán két okból is szokatlannak számít. Először is: 58 éves korban még nem szokás összegző életrajzot írni. Másrészt egy gazdag életút után általában egy kiadó kéri fel a művészt visszaemlékezései megírására. E könyv esetében azonban saját magam jutottam arra az elhatározásra, hogy közreadom életem történetét. Nem öntetszelgésből teszem, hanem a sors kiszámíthatatlansága miatt. Nem tudhatom ugyanis, mikor kapom meg az égi behívót. Talán ugyanolyan váratlanul, mint sok kortársam, akiktől az elmúlt években búcsúznom kellett. Nem a korai búcsú ellen tiltakozom, hanem a váratlanság és az ezzel járó felkészületlenség ellen. Ezért elhatároztam, hogy még időben emlékművet állítok annak a kegyelemnek, amely nekem adatott. Ebben a kötetben hálás szívvel teszek tanúságot Isten szeretetéről, amely ösztökélt, segített és engedett azzá lenni, aki vagyok. Jó szívvel ajánlom azoknak, akiket őszintén érdekel az egyéni sorsok, a különleges életutak alakulása - a várható és váratlan eseményeknek az a sorozata, amely esetemben egy felszínes keresztényből elmélyült hívőt, egy rajzolgató kisfiúból pedig grafikusművészt formált. Ami pedig a könyv szerkezetét illeti: nem végeláthatatlan elbeszélésként, hanem kérdésekre válaszoló, feszes párbeszédekben fogalmaztam meg mondanivalómat. Ennek az az egyszerű oka, hogy gyerekkoromban nem szerettem olvasni, ezért mindig azokat az oldalakat kedveltem, ahol sok volt a párbeszéd. Ezeket kifejezetten élveztem, mert többnyire az életről szóltak, könnyen megértettem őket. A sűrű, leíró részeken mindig nehezen rágtam át magam. Kérlek, kedves Olvasó, hogy a beszélgetős stílus felé való részrehajlásomat bocsásd meg nekem! A párbeszédhez persze két ember kell. Az írás kezdetén felmerült a kérdés: kit válasszak beszélgetőtársnak? Aztán rájöttem, hogy talán mégiscsak magammal tudnék a legjobban elbeszélgetni. Magamnak olyan kérdéseket is feltehetek, amelyeket egy külső ember tapintatból soha nem merne nekem szegezni. így jött az ötlet, hogy a létem hivatalos oldalát jelképező, bal agyféltekés, racionális SIMON kérdezze az életszeretettől lüktető, jobb agyféltekés szabad művészt: ANDRAST. Ahogy a spontán beszélgetéseknek, ennek a beszélgetésfolyamnak sincs előre meg-