Egy házban az ellenséggel [antikvár]

Előszó Rejtély számomra, hogyan képesek életben maradni a családok. Szerintem a legtöbb embert a heves szeretet és a megbocsátás furcsa és kiszámíthatatlan keveréke vezérli. És persze az, hogy a szőnyeg alá söpörje a másikról megtudott, kínos igazságokat. Még azoknak is vannak eltitkolt, kellemetlen tulajdonságaik, akik kiscicákat és kiskutyákat posztolnak a közösségi oldalakon, és ezzel feldobják mások napját. A rokonaim között mindig az első rezzenésnél megérzem, ha valami baj van, jóval azelőtt, hogy egy kívülálló megsejtené a vihar közeledtét. De ahhoz persze túl kedves vagyok, hogy én magam idézzem elő a vihart, bármennyire is csábító néha a gondolat. Ha mégis meg akarnám tenni, ismerem a gyenge pontokat, a védtelen szegleteket, a puha hastájakat, ahová könnyedén bevihetnék egy célzott ütést. Kíváncsi vagyok, van-e olyan, aki egy nagy családi összejövetelen képes ölbe tett kézzel ücsörögni úgy, hogy nem gondol bele, milyen furcsaságai vannak a közös géneknek. Hogyan lehetünk ennyire egyformák, mégis ilyen különbözőek, idegenek? Egy átlagos szü-hnapi bulin, karácsonykor, esküvőn néhányan képesek