Egy anya reménye [antikvár]

I. Steffisburg (Svájc), 1901 Marta általában szerette a vasárnapokat. Ez volt az egyetlen nap, amikor papa bezárta a varrodát, és mama végre pihenhetett egy kicsit. A család ünneplőbe öltözött, és elsétált a templomba. Papa és mama mentek elöl, a bátyja, Hermann közvetlenül mögöttük, ő és a kishúga, Elise zárták a sort. Rendszerint más családok is csatlakoztak hozzájuk útközben. Marta mindig türelmetlenül leste, mikor bukkan fel legjobb barátnője, Rosie Gilgan, aki leszáguldott a domboldalon, valahányszor meglátta őket. Együtt tették meg az utat az öreg román kori templomig, melynek fehérre vakolt bolthajtásai és toronyórája már messziről látszottak. Ma azonban Marta lehajtott fejjel ballagott, és azt kívánta, bár-csak elfuthatna és meghúzhatná magát a fenyők és az égerfák alkotta liget sűrűjében, miközben a város lakói az istentiszteletre várva gyülekeztek a templomnál. Letelepedne kedvenc fatörzsére, és végre megkérdezhetné Istentől, hogy papa miért gyűlöli őt annyira, és miért akarja mindenáron megkeseríteni az életét. Ma még akkor sem panaszkodott volna, ha papa megtiltja neki, hogy elhagyja a házat, és egy álló hétig egyedül kellene dolgoznia a boltban. Habár a kék-lila foltok egy hét alatt sem múlnának el teljesen. Papa a lány testén látszódó ütésnyomok ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy a család minden tagja részt vegyen az istentiszteleten. Marta kötött sapkáját a szemére húzta, és leszegett állal lépkedett, re- II