Drognapló [antikvár]

I. Villanások Nem tudom, mikor kezdődött tesó, hidd el, nem tudom. Nem akkor, amikor először toltam, abban biztos lehetsz. Szerintem már előbb átléptem a Zónába. Ahol az utca összecsúszik, ott kezdődik a ZÓNA, a Nagy Szürke Drogos Lebegés, amit csak egy vékony hártya választ el a Te valóságodtól. Persze fogalmad sincs, mi történik ott, milyen az élet arrafelé, és mi játszódik le bennünk. Én kijöttem onnan, és nem is szeretnék visszamenni. De magammal hoztam egy darabot abból a valóságból, ami most már örökké velem marad, mert az volt az otthonom. Leálltam, igen. A kedvedért elmondom az egész sztorit, bár lehet, hogy egy-két részletre rosszul emlékszem. A lényeg, remélem, átmegy. Nem nagy történet, annyi ilyet ismerek. Hidd el, semmi különleges nincs benne. De hátha kicsit jobban megérted a világot. Nemcsak a mi világunkat, a Zónát, hanem a sajátodat is. Úgyhogy, ha gondolod, figyelj. Megyek az utcán, és bevillannak dolgok. Tárgyak, emberek, színek és gépek. A szemem sarkából érzékelem 6kei, és nem vagyok benne biztos, hogy valóban ott vannak. Mintha egy párhuzamos valóság próbálna betörni a Rákóczi lítra. Lehet, hogy a fáradtság. Egész nap a laptopot bámultam a szerkesztőségben és dolgoztam, alig ettem, viszont rengeteget kávéztam és dohányoztam. A füst szétcseszi a szemem. Mondjuk a szememet nemcsak az cseszte szét, hanem az a sok szutyok is, amit magamba nyeltem, nyaltam, szívtam, inhaláltam, szippantottam, szúrtam és kortyoltam az elmúlt másfél évtizedben. Harmincegy éves vagyok.