Don Quijote I-II. [antikvár]

CERVANTES EGY ÍRÓ, egy nemzet irodalma, igen, a világirodalom is ritkán éli még a csodát, mikor egy mű, mely célzattal készül, rögtön születése pillanatában túléli a célzatot, egyidejűleg lesz közkincse a tömegeknek és az írástudóknak, a legmagasabb és legközönségesebb szellemeknek. A „Don Quijote" ez a mű. Igaz, Shakespeare is írt „alkalmi színdarabokat"; például a Hamlet-et. Egy szerencsétlen ember, küzdelmes és tragikus ifjúság után, a férfiélet alkonyodó időszakában, űzetve a nyomorúságtól és a bizonytalanságtól, reménytelen irodalmi kísérletek után, megírja a lovagregények ellenregényét, pontosan úgy, mint ma cselekedne egy vérbeli író, aki az elburjánzott ponyva helyében nemesebb és nevelő szándékú olvasmányt akar nyújtani a tömegeknek. Cervantes korában a ponyva a lovagregény volt; ezt falta minden ember, aki értett a betűhöz, a letűnő feudalizmus értelmisége éppen úgy, mint a királyi udvar szellemi ínyencei, mint a nemesi és városi köznép. A lovagregénynek pontosan az volt szerepe a spanyol késő-renaissance idejében, mint napjainkban a detektív-regénynek. Főpapok, a klasszikus írók újonnan felfedezett remekein andalgó főurak éppen úgy áldoztak e közönséges szenvedélynek, mint ahogy ma nagy műveltségű, választékos irodalmi ízlésű emberke bevallják, hogy elalvás előtt szívesen kortyolnak néhány fejezetre való olcsó mákonyt, kalandos ponyva-kotyvalékot...