Carlotta Torresani [antikvár]

IjJLJU 1VL/JLJ Az eredet ELSŐ FEJEZET - Doktor úr! Lunati doktor úr! Közvetlenül az ablak alatt kiáltottak. Rögtön utána megdöngették a csengőt helyettesítő kopogtatóval a ház ódon, rézszögekkel kivert kapuját. Lunati felriadt álmából. Egy pillanat alatt teljesen éber volt. Kiugrott az ágyból, felrántotta a folyosóra nyíló ajtót, kiáltozva élesztgette az álomszuszék cselédleányt és gyorsan kitárta a zöldre mázolt, kissé bedagadt zsalugátereket. Odalent, a virágba borult oleanderfák között megpillantotta a Torresani ház szolgájának nyeszlett kis alakját. Silvio felfigyelt a hevesen kitaszított ablaktáblák zörejére. Hátralépett és felemelte a fejét. - A grófné - lihegte, amint megpillantotta az orvos jól ismert arcát. - A grófné Tessék azonnal velem jönni, doktor úr amilyen gyorsan csak lehet! - Futott az egész úton át, a kikötőtől idáig, hegynek felfelé. Most kimerülten támaszkodott a ház falához. - Megyek - intett Lunati. Visszalépett az ablaktól. Fojtottan szitkozódott és öltözködni kezdett. Éppen el akarta hagyni a szobát, amikor Emília kicsit kinyitotta az ajtót és beszólt. Kérdezte, milyen műszereket csomagoljon be. A doktor követte leányát a rendelőbe. Emília nesztelenül, gyorsan mozgott a villogó műszerek közt. - Ugye, túlságosan korán kezdődik? - kérdezte apjától. Lunati nem felelt mindjárt. A fiatal leányok nagyon is sokat tudtak meg ezekben a csúnya, háborús években - gondolta magában -, főként olyasmit, amitől az ember szívesen megkímélte volna őket. De hiába: mióta a tapasztalt ápolónőket kivezényelték a harctérre és a front mögötti hadikórházakba, Emília volt az egyedüli segítsége. Biccentett válasz helyett. A gondterhes árnyék, amely akkor suhant az arcára, amikor váratlanul megpillantotta Silviót, most még sötétebbre színeződött. Kicsit később, miközben áthaladtak a kerten, néhány rövid utasítást adott a leányának.