Bögrésdiákok [antikvár]

A bögrésdiáksorsban az volt az izgalmas, hogy vállaltuk. "Itt van Rhodus, itt ugorj!" Nemcsak szándékban, hanem akaratban, cselekedetben is. "Meg kő tenni a dógot! - ahogy apám mondta. És nem ímmel-ámmal, de ügybuzgón. Ez az ajzottság persze hullámzóvolt, az azonban szent igaz: meg kellett fogni a dolog végét, mert ign kevés lehetőség, sokan válogatnak is, akár a tót a vadkörtében. Alighanem a választási lehetőség sokféleségéből ered, hogy a hivatástudat meg a lelkesedés csak keveseket szárnyaltat az égig, a zömnek csupán gyalogos poroszkálásra futja erejéből. Egy régi ismerősöm fia 1977-ben végezte el a tanárképző főiskolát. Fanyalag, nincs kedve tanítani. Nemcsak a vékonyan csordogáló fizetés miatt, hanem egyáltalán. Kérdezem: mégis, mihez lenne kedve? Biggyeszt. Nem tudja. Én meg azt nem tudom, hogyan kophat el valaki, mondjuk, tíz év múltán, miképp ábrándulhat ki a munkájából, ha bele se szeretett, ha csak ilyen semmitmondó a lelkesedési kezdősebesség? Szerencsére jóval több az olyan pályakezdő, aki - bármilyen szakmában - vállalja a "hic Rhodus, hic salta" emberhez méltó tisztességét, hitét, akaratát és kiteljesítését.