Beszámolóm [antikvár]

Előszó Nem érzek magamban történetírói hivatást. A nyilvánosság előtt való szereplés sem tartozik szenvedélyeim közé. És ha mégis tollhoz nyúlok és „Beszámolóm"-mai a nyilvánosság elé lépek, ez azért történik, mivel érzem, hogy ezzel többrendbeli súlyos és mulaszthatatlan kötelességnek teszek eleget. Először is: önmagam iránti kötelességaz, amit ezzel teljesítek. Helyesebben mondva, talán nem is annyira a magam személye az, amiről itt szó van, hanem az a név, amelyet viselek, és az a szűkebb család, amely szeretettel övez körül. Nevemet mocsoktalanul örököltem a tisztes elődök hosszú sorozatától: nekik, az ő emléküknek tartozom azzal, hogy ezt a nevet éppen olyan tisztán és mocsoktalanul hagyjam maradékaimra. Azt a gondolatot meg éppen nem tudnám elviselni, és ez talán még síromban sem hagyna nyugodni, hogy az a kis család, amelynek körében oly boldogan élek, holtom után ne a legteljesebb szeretettel és büszkeséggel, hanem talán a restelkedésnek bizonyos nyomasztó érzésével emlékezzék reám. Mert mi tűrés-tagadás, nevemet, személyemet az utolsó évtized folyamán példátlanul sok gyalázkodás érte. Több évtizedre nyúló tiszta és önzetlen politikai múltam nem volt akadálya annak, hogy a gonosz és ostoba rosszakarat a rágalom sarának egész szennyes tengerét reám ne zúdítsa. Stréberek, akik a maguk karrierjét a mások legyalázásával hiszik megalapozhatni; szélkakasok, akik a maguk takarnivalóit azzal leplezik, hogy másokat vádolnak és szidalmaznak; szolgalelkek, akik