Bengáli tűz I-III. [antikvár]

Lőcse, 1929 január Nyugtalanul aludtam. Egész éjjel a téli fukavica szél ijesztgette Lőcsét. A Tátra felől dühös nekilendüléssel feszült a falaknak, mintha le akarta volna dönteni őket és tehetetlen haragjában tépte, törte a megdermedt fákat és felkavarta a mély havat az utcákon. A jezsuita templom tornyán a szélkakas ijedten vijjogott, rekedten kukorékolt az éjszakában, az alvó várost hívta segítségül valami láthatatlan ellenség támadása ellen. Nem először hallottam a fukavica dühöngését. Házunk falai két méter vastagok és a hatalmas árkádok, amelyekre épült, 1530 óta állnak a lábukon. Mit árthat nekik a szél? Mégis féltem ezen az éjszakán a vastag falak mögött. Óránként felriadtam. Kellemetlen, nyomasztó gondolatok gyötörtek. Álmatlanul keltem reggel. A nap már hosszú árnyékokat vetett a behavazott utcákra. A viharnak nyoma sem maradt. Friss hó fedte a felkavart buckákat, a keményen megrázott fák elégedetten pihentek a hópelyhek fehér hermelinjében. Édesanyámmal a boltíves szalónban beszélgettünk, amikor Breyer bácsi, a postás, nehézkes csoszogását hallottuk, amint szuszogva jött fel a lépcsőn. Sürgönyt hozott.- Idegesen bontottam fel a táviratot. „Este hatkor érkezem. Gyula." Ebéd közben találgatásokba merültünk. Nagyon nyugtalanított a sürgöny.