Belvedere [antikvár]

1. A távirat éjjel érkezett, de Valter Erik csak délelőtt kapta meg, amikor tompa álmából ébredve, meggyújtotta feje felett a villanyt. A padlóig érő nagy ablakot vastag függöny borította, s kívülről nem hatolt be világosság a szállodai szobába. A görbe karú üvegcsillár fellobbanó fehér fényében ott hevert a távirat az ágy mellett a szőnyegen, mintha titokzatos kéz csempészte volna be. Erik szórakozottan és kábultan nézte. Nehéz ébredő volt. Percek kellettek neki, amíg agya megtisztult az álom színes képeitől és ő maga visz-szatért a valóságba, amit rendszerint unalmasnak és nyomasztónak talált. Ébredés után szívesen feküdt még negyedóra hosszat mozdulatlanul, nyitott szemmel az ágyban, s ilyenkor csüggedten tekintett az új nap elé, melyről biztosan tudta, hogy nem tartogat számára semmi meglepetést. Szőke, sovány és magas fiatalember volt. Mostanában múlt harmincéves, de jóval idősebbnek látszott. Világoskék szemének közömbös tekintetében fáradtság és korai öregség bujkált. Finom bőrű, bajusztalan arca egészségtelenül sápadt és beesett volt, de arcvonásainak lágysága és szabályossága valami meghatározhatatlan előkelőség jeleit sugározta. Lustán és megfontoltan mozgott, mintha takarékoskodna a mozdulatokkal. Egész lényében volt valami her-vadásszagú finomság és elkényeztetettség. Az emberek vagy kibír-hatatlannak találták, vagy az első pillanattól fogva rokonszenvükkel ajándékozták meg. A nőkre többnyire kellemesen hatott, de volt az asszonyoknak egy fajtája, mely utálta, vagy félt tőle Halványpiros selyempizsamában feküdt a párnákon, s révedezve nézte e táviratot, mely a tarka szőnyegen hevert. Nem nyúlt rögtön utána, s nem ÍEt>