Becsület [antikvár]

Esma London, 1992. szeptember 12. Anyám kétszer halt meg. Magamban megfogadtam, nem hagyom, hogy a feledés homályába merüljön az élettörténete. Csakhogy mindeddig nem találtam magamban kellő bátorságot és elszántságot ahhoz, hogy papírra vessem. Egészen a mai napig. Bizonyára sohasem válik belőlem világhírű író, nem lesznek maradandó alkotásaim. Az ember idővel képes elfogadni a korlátait, megbarátkozik a tökéletlenségével. Én is megtanultam elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok. Anyám történetét azonban még akkor is el kell mesélnem, ha csupán egyeden ember fogja elolvasni. El kell juttatnom a földkerekség egy távoli pontjára, ahol fennmarad és tovább él. Tartozom ennyi tisztelettel annak, akinek az életem köszönhetem. Idén minden, anyámmal kapcsolatos dolgot papírra kell vetnem. Még mielőtt Iskender kiszabadul a börtönből. Néhány órával később leveszem a tűzről a fazékban főtt szezám-halvát, és a konyhapultra teszem hűlni, aztán megcsókolom a férjem, és úgy teszek, mintha észre sem venném aggódó tekintetét. Aztán kilépek a házból hétéves ikerlányaimmal, akik négy perc különbséggel születtek, és elviszem őket egy születésnapi zsúrra. Az úton feltehetően veszekednek majd, de ezúttal nem fogok rájuk szólni. Azt fogják találgatni, lesz-e bohóc a zsúron, vagy, ami még jobb, bűvész. - Olyan, mint Harry Houdini - mondom majd. - Az meg kicsoda? 'Ili Cll -M ¦ If,í Ki • ! r . > 1 L 1 ' . ¦ ' ), . I : ¦ I; i I • II tij, ;'', . 'iVi •¦r-Oul;';:!:.