Beatrice és Vergilius [antikvár]

Részlet: Henry második regénye, amit, csakúgy mint az elsőt, álnéven jelentetett meg, sikeres volt. Díjakat nyert, és több tucat nyelvre lefordították. Henryt világszerte könyvbemutatókra és irodalmi fesztiválokra hívták; a könyvet számtalan oktatási intézmény és könyvklub megrendelte; Henry rendszeresen találkozott emberekkel, akik repülőgépen, vonaton utazás közben olvasták; Hollywood készült, hogy megfilmesítse, és így tovább. Henry élte tovább lényegében átlagos, névtelenségbe burkolt életét. Az írók ritkán válnak közismertté, a sikert nem ők, hanem, érthető módon, műveik aratják. Az olvasó azonnal felismeri egy olyan könyv borítóját, amit olvasott, de egy kávézóban, az az ember ott a sarokban, nem hogyishívják? Na az ott nem izé lehet, hogy ő, de mintha neki hosszú haja lenne Mindegy, már elment. Henry nem bánta, ha felismerték. Tapasztalatai szerint jó volt olvasókkal beszélgetni. Végül is, ezek az emberek olvasták a könyvét és hatással volt rájuk, különben miért szólítanák meg? Volt valami bensőséges ezekben a találkozásokban; két idegen összeül, hogy megvitassanak egy világnézeti kérdést, egy rajtuk kívül álló dolgot, ami mindkettőjüket megérintette, így a falak leomlottak közöttük. Nem kellett se hazudozni, se felvágni.