Batman [antikvár]

PROLÓGUS Az éjszaka, amely a városra borult, éppen olyan volt, mint minden más éjszaka ezen a tájon - túlságosan meleg, túlságosan fülledt és pokolian zajos. A mindenfelé nyúlósan terjengő melódiák hangjai összekeveredtek az autókürtök dobhártyarepesztő tülkölésével, vidám emberek harsány kacagásával és időnként az éj szövedékét késpengeként felhasító, kétségbeesett sikolyokkal. Az utcákon hemzsegett a nép. A sziporkázóan csillagos ég alatt elterülő város legalább tízszer olyan forgalmas volt, mint amilyen a nappal áradó fényében lenni szokott. Mindenhonnan előözönlött a metropolisz szennye. A toprongyos csavargók úgy másztak elő odúikból, mint a sötétségkedvelő, éhes svábbogarak, amelyek ilyenkor járnak táplálék után. Nem mintha az utcák mindenhol sötétek lettek volna. Itt-ott még akadt egy utcai lámpa, melynek fénye halvány világosság köpenyébe vonta a szanaszét lófráló utcalányokat, a kábítószerárusokat és a markecolókat, akik jót röhögtek egy-egy rászedett és kifosztott áldozat harsány szitkozódásán. A sötét sarkokban tökrészeg férfiak és narkósok bújtak össze, mintegy elhatárolva magukat a körülöttük zajló élettől. Az ilyenek mindaddig békén megvannak, amíg le nem bomlik szervezetükben a méreg és el nem kezdik rosszul érezni magukat. Szennyes fények ömlöttek az utcákra az éjjel is nyitva tartó tetoválószalonokból, a kukkolóbárokból és lerobbant ivókból. A neonok élénk fénye csak kínlódva szivárgott keresztül az örökké mocskos ablakok és kirakatok üvegén át. És mindenek felett ott ragyogott Luna, a telihold, az őrület ősi szimbóluma. Valószínűleg kedvét lelte mindabban, amit idelenn, ebben a városban látott.