Bácsalmási elégia [antikvár]

Kiss Pál: Rákóczi út 15. (előszó helyett) - Jancsi! Jancsi! Gyere már! Elkésünk - üvöltötte cérnavékony hangján egy tizenéves lány szinte minden vasárnap reggel az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Erre ébredtek a Templom utcai bácsalmásiak. Megszokták, tudták: misére mennek a Szikra gyerekek. Elöl a legidősebb Magdi, mögötte a babaarcú Katika, s végül a noszogatott kisfiú, Jancsi. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a vézna, hózentrógeres, nyáron rövidnadrágos fiú (nálam négy évvel fiatalabb) egyszer tízkötetes író lesz, és a kortárs irodalom jeles alakjaként tartják majd számon. Rákóczi út 15. - ebben a házban laktak, bár mindhárman a szülőotthonban születtek, mint a legtöbb bácsalmási gyerek. (Én is.) Otthonuk közel volt a templomhoz, iskolához, kántorháznak hívták, előttük tartották hétfőnként a piacot, késől^b péntekenként. Tétényi néni boltja is ott állt, ahol többnyire cukorkát vagy nagy kedvencünket, a csokoládés téli fagyit vásároltuk. Szikráék közismert emberek voltak a faluban. A központban, a templom környékén figyeltek egymásra az emberek. A mama tanítónő a Lányiskolában, a papa tisztviselő. Magdi lányuk zongorázni tanult, de tornázott és kézilabdázott is. Mint legidősebb testvér, ő gardírozta testvéreit, de arról is gondoskodott (nem szándékosan!), hogy állandó beszédtéma legyen a család. Szikráék úgy hozzá tartoztak Bácsalmás képéhez, a katolikus templom mellett, mint Jozsó (vagyis Mezei József), a harmonikás vagy Fekete Dezső, a könyvtáros, illetve Rékási Tanár Úr, a megszállott biológiatanár. Nem emlékszem, mikor jöttek el Bácsalmásról, hiszen 1966 augusztusa óta magam is csak papíron voltam bácsalmási lakos.