Az utolsó leheletig [antikvár]

ELSŐ FEJEZETAzt beszélték, hogy Thomas Blackstone olyan, mint egy kísértet a temetőben. Érezni lehetett a jelenlétét, de mire az ember megfordult, hogy szembenézzen vele, csak a halál jeges lehelete érintette meg. Senki se tudta, hol fog lecsapni legközelebb a sebhelyes arcú angol. Az, hogy a normann urak védelmét élvezi, közismert volt, de ha a francia király jóváhagyásával fizetett bérgyilkosok vágtak neki a normandiai erdőségeknek, hogy megtalálják, a holttestük hamarosan az út menti fákon lógott.Ijesztő híre csorbát szenvedhetett volna, ha az ellenségei látják ezen a szeles napon. A part felől fújó szél felkorbácsolta, tajtékossá változtatta a tengert. A harminctonnás kogge kormánylapátját olyan erővel kapta el a sodrás, hogy két ember tudta csak a megfelelő szögben tartani. Dagály volt, és remélni lehetett, hogy a hajó előtti homokos partot elég vastagon fedi víz ahhoz, hogy a hajófenék ne érjen talajt, és a fedélzeten lévőknek ne kelljen a hullámok és az alattuk lévő, süppedő föveny kényére-kedvére bízni magukat. Blackstone tisztán hallotta rég halott mentora hangját. Válaszd meg jól a terepet, hogy hol harcolsz! - mondta Sir Gilbert. Magasságos isten! Ez nem harci terep, hanem egy vadul hánykolódó hajó, egyike annak a több száznak, amely tíz évvel korábban Franciaországba vitte Eduárd seregét. És tíz év túl kevés volt pihenésnek, mielőtt újból felszálltak egy vészesen imbolygó bárkára, függetlenül attól, hogy a gazdája szerint milyen remek tengerjáró volt.Blackstone örült az arcát érő, szúrós sós permetnek, s mélyen beszívta a hideg levegőt, miközben a hánykolódó bárka mellvédjének a peremét markolta. Menthetetlenül felkavarodott a gyomra, előre-